Mivel a gyümölcs nagyon hasonlít a majomfejhez, ha pedig átlyukasztják a diót, olyan, mintha vigyorogna, vélhetően ezért nevezték el a portugálok az ismeretlen eredetű kókuszdiót grimasznak, vagyis Cocosnak.
A hinduk képzetében igen pozitív a gyümölcs megítélése, úgy tartják, hogy szerencsés éve lesz annak, aki újév napján, akár csak fél szemével is, meglát egy kókuszdiót. Bengálban azt mondják, hogy a kókuszdiónak szeme van, ezért nem esik le sohasem a fa alatt sétáló fejére. Ezzel szemben a valóság az, hogy a leeső kókuszdió egyáltalán nem veszélytelen, ugyanis a feljegyzések szerint többen halnak meg emiatt, mint a cápatámadásokban. A fejhez hasonlító kókuszdiót egykoron emberáldozatként mutatták be Bhadrakálí istennőnek.
Gudzsarátban egyenesen a család istenének vélik e nemes gyümölcsöt. Nyugat-Indiában a monszun közeledtével, a folyók és a tenger megbékítésére valamint jóllakatására a vizekbe kókuszdiókat dobálnak. Az indiai Dekkan muszlimjai, hogy elűzzék a gonosz szellemeket, az ifjú pár esküvőjén a vőlegény háta mögé apró citrom és kókuszdió darabkákat hajigálnak.
A madártollszerű levelű, igénytelen kókuszról az a vélemény, hogy "Aki kókuszpálmát ültet, edényt és ruhát, ételt és italt, saját maga számára lakhelyet, a gyermekek számára örökséget ültet". Keralában a kókuszpálmát zöld aranynak hívják, mert az egész évben érő kókuszdiók édes kókusztejet adnak, a kókuszdió húsa, a kopra nemcsak fontos élelmiszer, hanem hatásos afrodiziákum is.
A kókuszpálma-rügyet zöldségként eszik. Gyökereiből a dizentéria kúrálására használt népi gyógyszer készül. Leveleiből csónakokat, zsúpfedelet készítenek, a rostokból szőnyegeket, kosarakat fonnak, lábtörlőket szőnek. Héjával fűtenek, hamuját fekete festékként használják.
Ha valakit szellemek vagy betegségek kerítenek hatalmukba, kókusztejet kell vele itatni, s egy hétig tartó fűszeres diéta után megszabadul teste, lelke a megbetegítő kortól és a szellemektől.
A kókuszdióval kapcsolatos az indonézek Hainuweléről szóló mitikus története, mely az emberek alapvető táplálékainak eredetét meséli el. Hainuwele, a "Kókuszdió leány" Seram-sziget (a Maluku-szigetek egyike) folklórjának jól ismert figurája. A történet szerint egy Ameta nevű fiatalember vadászat közben egy kókuszdiót talált, amelyet korábban senki sem látott arrafelé. Ameta felvette és hazavitte. Álmában egy alak jelent meg, aki elmagyarázta számára, hogyan kell elültetni a kókuszdiót. Ameta megfogadta a tanácsot, elültette a diót, és néhány nap múlva a kókuszdió sudár fává sarjadt és virágba borult. Ameta felmászott a fára, hogy leszedje a kókuszdiókat, de közben megsebezte az ujját, és egy csepp vér a virágra hullott. Néhány nap elteltével a virág helyén egy leányt talált, akinek a Hainuwele (Kókuszdió leány) nevet adta. Hainuwele egy rendkívüli, bár elég kellemetlen képességgel rendelkezett: amikor rájött a szükség, a testéből különböző értékes tárgyakat pottyantott elő. Ennek köszönhetően Ameta hamarosan nagyon gazdag lett.
Idővel Hainuwele eljárt táncolni a faluba, melynek végeztével a hagyomány szerint a lányok diót adtak a férfiaknak. Eleinte Hainuwele is így tett, ám amikor a férfiak megkérték rá, azokat az értékes tárgyakat kezdte köztük osztogani, melyek az exkréció során jöttek belőle elő. Minden nap valami nagyobb és értékesebb tárgyat: arany fülbevalókat, korall és porcelán edényeket, késeket, rézből készült dobozokat és ragyogó gongokat adott nekik. Az emberek idővel úgy dönntöttek, hogy boszorkányság, amit Hainuwele művel, és elhatározták, hogy megölik őt. Egy gödröt ástak a táncterep közepére, beletaszították, földdel borították be, majd addig táncoltak rajta, míg a föld megszilárdult. Ameta miután nem találta Hainuwelét, a keresésére indult. Amikor megtudta, hogy mi történt, kiásta a holttestét, darabokra vágta, és a Hainuwele testének darabjait ismét eltemetette a falu körül. Az eltemetett testrészekből különféle gumós növények nőttek, melyeket Indonézia népei azóta is alapvető táplálékukként fogyasztanak.

(Cocos nucifera), a pálmafélék (Arecaceae) családjába tartozó növényfaj, a trópusok egyik legfontosabb kultúrnövénye. Karcsú, kiszélesedő aljú, hajlott törzse eléri a 25 m-es magasságot, csúcsát hatalmas, szárnyalt levelekből álló üstökös levélkorona díszíti. Az érett termések tojásdad vagy ellipszoid alakúak, 30-45 cm hosszúak, 10-20 cm szélesek. A nagy, egymagvú csontárt rostos termésfal veszi körül. A kemény csonthéjon belüli tér nagy részét a táplálószövet (endospermium) teszi ki, ennek a csontárhoz tapadó része húsos, közepe folyékony.

A kókuszdió nem süllyed el a vízen, ezért az óceáni áramlatok is hozzájárultak ahhoz, hogy a növény a trópusokon sokfelé elterjedt. Őshonosságát nehéz megállapítani, hazája valahol Hátsó-Indiában, a Maláj-félsziget táján lehetett. Az európaiak közül Marco Polo írta le elsőként a kókuszpálmát. A kókuszpálma legjobban a tengerhez közeli, 1-2 m-rel a dagály szintje felett fekvő magas talajvizű és bőséges csapadékú területeken terem. A világ kókusztermelésének legnagyobb részét kis kiterjedéső, helyi ültetvények adják. A kókuszpálmát héjazatlan, érett terméseivel szaporítják. A faiskolában a diókat lapos felükkel lefelé, egymáshoz közel a talajra fektetik, és majdnem teljesen betakarják földdel. A magoncokat 4-10 hónap elteltével egymástól 8-10 m-re kiültetik a szabadba. A kókuszpálmák első termésüket 5-6 éves korukban hozzák, a teljes termés 15 éves korukban várható. A terméséréshez 1 teljes év szükséges, egy fa egy évben 50-100 darabot is teremhet. A fák hozama kb. 50 éves korukig gazdaságos.
A leszüretelt kókuszdió szárított belsejét koprának nevezik. Ebből sajtolják a kiváló minőségű kókuszolajat. A világ vezető kopratermelői a Fülöp-szigetek és Indonézia; a Csendes-óceán déli részén ez az egyik legfontosabb kiviteli cikk. Bár a kókuszdió legnagyobb felhasználói a nyugati világ iparosodott országai, termőterületén a növényt még változatosabban és nagyobb mértékben hasznosítják. Az indonézek szerint a kókuszt annyiféleképpen lehet felhasználni, ahány nap van egy esztendőben. Az ehető magfehérjén és a zölden szedett termés levén kívül a termés leghasznosabb része a sós vízzel szemben nagyon ellenálló kókuszrost (lásd lejjebb), amelyből kötelet, szőnyeget, kosarat, kefét és söprűt készítenek.